a fejezet képe
Hajnali hétkor indultam, kicsit késésben is voltam, amikor beszálltam a bézs autómba, melyet frissen hoztam az autómosóból. Maximum sebességre kapcsolva élveztem a szuperszonikus automata-rendszert a kocsimban, hátradőltem a fekete garnitúrájában. Pár sarokkal arrébbról hallottam a kisiskolások ricsaját, mely nem messze a sulijuktól jött. Ilyenkor reggel a kisebbek és nagyobbak is menőznek, a városon át ordibálnak. Azt hiszik, hogy ezzel nagyon vagányok, közben még szelfizgetnek alkoholos italok ivása közben. Mekkora mázli, hogy egy generációval hamarabb születtem! A kockaalakra vágott fák mellett mentem, néha-néha kinézegetve az ablakon. A madarak csicseregtek ezen a januári napon, a nap a szemembe sütött. Emlékszem, nagyanyám mesélte mindig, hogy a gyerekkorában a madarak jóval később kezdtek el énekelni, a nap pedig valahol elbújt ilyenkor. Szerencsére a globális felmelegedés miatt már sehol sincsen természetes körülmények között hó, amit csak régi, besárgult képeken láthatni, vagy a déli sarkon. Nem is olyan rég haltak ki a mai medvék ősei, a jegesmedvék, akik úgyszint a sarkokon éltek. Még dédnagyapám látott szerintem olyat az állatkertben, hófehér bundája és rózsaszín tappancsa vígan lépdelt a szárazföldön is. Furcsa ez a mai világ, egyre gyorsabban fejlődik minden. Az asztrojelenkorról azt tanultuk az egyetemen, hogy sokkal fejlettebb, mint akármilyen más korszak. Az előző század, a modernkor is kiemelkedik a többi kor közül, ám a lényeges fejlődést a mi jelenkorunk mutatja. Rengeteg újfajta dolgot most találtak fel, nem is tudom, hogy hogy tudtak élni automata ajtók, kocsik, szekrények és lépcsők nélkül. Az automatizálódás talán az egyik legfontosabb része életünknek, képtelen vagyok elképzelni, hogy milyen lehetne ezek nélkül.
Régen még mozgójárdák sem voltak az iskolákban, mára erre szigorú törvényt írtak. Manapság táskaemelőkkel járnak az általános iskolások, anno még tízkilós szütyőket cipeltek, ami idős korukra meg is látszott az akkori gyermekeken. Szerencsére egyetemre már nem kell ekkora cuccokat vinnem, bele is őrülnék, bár amúgy is kocsival hurcolászom magamat.
Arra az utcasarokra értem, amerre a nulladikos általános iskolások járnak be. Igaz, furcsa elképzelni, de a szüleim kiskorában még hatéves kortól kellett csak járni, nem voltak ilyen baromságok, mint például ez. Elméletileg így mindenki okosabb lesz felnőtt korára, és hasonló felesleges locsogásokat mesélnek még róla. Élő példa vagyok rá, semmivel sem lettem okosabb, mint a szüleim, sőt. Általános iskolás éveim utolsó felében eléggé lázadó korszakomat éltem, csakúgy, mint a többi kortársam. Mindenféle elhagyatott helyekre mentünk, rég abbahagyott plázák építési helyére, amik horrorfilmbe illően, kissé drámaian voltak kiépítve. Amikor egy ilyen területre értünk, először mindig felmértük a terepet. Utána közösen, körülbelül öten-hatan, aláírtuk a védjegyünkkel a talajt. Furcsa az ilyenekre visszaemlékezni, volt ügyem a rendőrséggel is emiatt, amikor följelentettek minket, de alapból tiszta életet éltem. A haverjaimmal ellentétben nem drogoztam, maximum néha, bulikban legális füves cigit szívtam, ami régebben még bűnténynek számított. Alsós koromban egy csepp alkoholt sem ittam. Tizenhárom-tizennégy éves korom alatt kezdtem el nem igazán foglalkozni a sulival, ellustultam. Ez alapozta meg a jelenlegi tudatlanságaimat, ami miatt ilyen kis hülye maradtam.
Az autóm csipogni kezdett, s ebből tudtam, hogy lassan kezd kifogyni a benzin. Megfordultam, visszakocsikáztam az útkereszteződésig, hogy gyorsan feltöltethessem a járműt. Megálltam a közeli kútnál, ahol dolgozik egy igazán helyes srác, akivel gyakran beszélgetek. Ashley szerint kialakulóban van köztünk valami, de amikor ezt említette, ráhagytam, nem nagyon hiszek neki. Húsz év körüli fiú, nem ment egyetemre, így csak alsóbbrendű munkát kapott, mint például a benzinkútban való dolgozás. Igen, ennyit az exkluzív szuperautómról, ez még benzinnel működik, nem úgy, mint manapság a többi, hasonló árkategóriájú járgány. Mindegy, hiszen az automata autók mind ilyenek, viszont nem igazán környezettudatos így, holott természetvédés órán mindig azt tanították a gimiben, hogy elektromos meghajtású autókat vegyünk.
- Helló! - köszönt rám a srác, mire én visszamosolyogtam, kissé flörtölős arccal. Igaz, ezt nem kellett volna, de ha nem vágok ilyen pofát, akkor úgy nézhetek ki reggelente, mint egy lajhár.
- Szió! - köszöntem vissza, majd kisvártatva eszembe jutott, hogy talán mondanom kéne, mit akarok - Maxra szeretném feltolni a benzint, segítesz?
- Ó, persze! - mosolygott rám, majd kinyitotta a lapos autóm alját. Életemben először éreztem igazán, hogy féltékeny vagyok egy jármű benzinnyílására. Sosem értettem a saját kocsimhoz, de valami résbe egy hosszú vezetéket kötött be, amivel feltöltötte a benzint. Furcsa érzés fogott el, komolyan olyan, mint amikor valakire féltékeny vagyok. Megmagyarázhatatlanul bizsergetett és mardosott is a tudat, hogy bele kell törődnöm a sorsomba. Én már csak örökre egy idegesítő, önző lány marad, aki reménytelenül szerelmes egy benzinkút alkalmazottjára. Közben egyébként a szabadidőnkről beszélgettünk, kiderült, hogy egy elektronikai kiállításra megy szombaton. Megragadva az alkalmat, azt hazudtam neki, hogy én is megyek, bár komolyan fogalmam sincs, miről van szó. Pechemre felajánlotta, hogy az ajtóban találkozzunk, így le sem mondhatom, mivel számít rám. Olyan zavarodott voltam, akár egy kitörni készülő vulkán a Fülöp-szigeteken. Na, szuperül indult ez a reggel is. Sebaj, valakitől megkérdezem, hogy tud -e róla valamit.
A kis kitérő után folytattam az utamat. Mindenféle formára vágott fák lepték el a kereszteződéseket. Kétségtelen, hogy a gyermekövezetbe értem. Lufik, szerencsesütis papírok hevertek szanaszét a földön, akárcsak egy hétköznapi buli után. A kertvárosban egyébként is rengeteg kisgyerek szaladgál az utcán. Általában felidegelnek, de vannak köztük aranyos kicsik is. A nagy részük viszont hihetetlenül bunkó. Éppen egy csendesebb utcasarokra fordult be az autóm, amikor a nagy semmiből két négyévesforma kisgyerek ment át a zebrán táskatartókkal. Az egyik kislány kezében egy méregdrága kütyü volt, holoFon 4 talán.
- Nem látod, hogy piros a lámpa? - förmedtem rájuk az okosórámra pillantva. nyolc óra 47 perc. Már eleve késésben voltam, hiszen onnan körülbelül még fél óra az út, az első előadás pedig kilenckor kezdődne.
- Kapd be! - röhögött az arcomba a magasabb, mire én megnyomtam az indítógombot. Több se kellett, fejvesztve futottak el előlem mindketten. Hihetetlenül ideges lettem tőlük, pedig már alapból is eléggé az voltam. Feltekertem a sebességet, és idegesen rágtam a körmeimet az út hátralévő felében. Rágyújtottam, habár az autómat az imént tisztítottam ki, szagtalanítva. Kocsikázni egy idő után amúgy is unalmassá válik.
Amikor kinyílt előttem az egyetem automata kapuja, gyorsan még megnéztem a falitáblát, hátha van valami érdekes program. Azt is reméltem természetesen, hogy írnak valamit arról az elektronikai kiállításról, ahol elméletileg találkozóm lenne. Kattintottam egyet az érintőképernyőn, lelapoztam az egész lapon, reménykedve, hogy lesz valami újdonság. Pechemre semmit sem frissítettek azóta, amióta előbb láttam. Keresztülgyalogoltam az aulán, miközben a telefonomra pillantottam. Egy kicsit késésben voltam, tekintve az üres placcot, ahol egy árva lélek sem tartózkodott. Felálltam a papírfehér mozgójárdára, és hagytam, hogy a maga tempójában vigyen fel az emeletre. Kinyílt előttem az előadóterem ajtaja, s megdöbbentve láttam, hogy üres. Szuper, akkor mehetek vissza a portásrobotot megkérdezni. Elfutottam az automata járdáig, ami nem igazán érzékelte az idegességemet, ezért döcögősen vitt lefelé. Természetesen én türelmesen vártam, közben Ashley-t megdobtam egy SMS-sel. Igazán hozhatnának ide is már hangulattal irányítható eszközöket. Ennyit az intézmény korszerűségéről. A porta felé vetettem az irányt.
- Üdv! Miért üres az előadó? - kértem számon a szegény robotot, aki nem értette valószínűleg a sietségem okát, hiszen nem egy érző lény.
- A bordó terembe legyen szíves fáradni - válaszolt szótagolva.
- Köszönöm - mosolyogtam vissza, kissé gúnyosnak tűnő arccal.
Elindultam a földszinti folyosón a nagyterem felé, kicsit gyorsabb léptekkel, mint a szokásos. Közben csekkoltam az üzeneteimet, ám a barátnőm nem írt vissza. Aha, valószínűleg valami rendkívüli értekezlet lehet, és ezért nincs itt senki. Vártam, hogy kinyíljon előttem a teremajtó, azonban kézkulcsra zárták. A tanulásom első évében felvett ujjlenyomatomat az érzékelőre tapasztottam, és vártam a nyitást. Kisvártatva valóban kitárulkozott a kapu, ami után több száz szempár szegeződött rám. Gyorsan megkerestem a hozzám legközelebb eső ülést, és helyet foglaltam. Csak akkor mertem egy nagyot sóhajtani, amikor már nagyjából senki sem engem figyelt.
- Akkor folytatom a lényeggel. Mint észrevehettétek, ez nem egy szokásos diákgyűlés. Emellett, mint már elmondtam, szigorúan titkos, ugyanis a NASA keresett fel minket ez ügyben - Ekkor nagy ricsaj és ujjongás következett, mire az igazgató köhintett egyet. Ó, a mázlink, hogy nem a sípjába fújt. - Ugyanis önkéntes egyetemistákat keresnek legújabb projektjükhöz, amely természetesen az űrkutatáshoz köthető. Az elektrotechnológiai egyetemekről is keresik a diákokat, velük lesztek kétfős csapatokban. A program hihetetlenül titkos, ezért akik úgy érzik, hogy szívesen önkénteskednének, szombaton, január tizenhetedikén jöjjenek el a arra a címre, amelyet most mindenkinek a telefonjára eljuttatok. Remélem, kettőnél több jelentkező akad, ugyanis egy hihetetlenül fontos projektről van szó.
A beszédet susmogások követték, a diákok unott feje és "elegemvanavilágból" nézéseik. Az igazgató úr lebandukolt a színpadról, azonban a mikrofont elfelejtette kikapcsolni, így szuperszonikus kihangosításban hallhattuk, ahogyan magában motyog. Néhányan kuncogni kezdtek, valakik pedig rákvörös fejjel próbálták visszatartani a röhögőrohamaikat. Szívből sajnáltam szegény igazgatót, holott én a halkabban kuncogó csoportot erősítettem, amire a férfi természetesen felkapta a fejét.
Gyorsan ügyködött a mikrofonon valamit, majd tovább balhézott. A méregdrága eszköz kigurult a kezéből, amire már a röhögni készülőkben is elszakadt a zsinór. Akkora hangzavar lett az előadóban, amilyen még soha. Olyan mértékű boldogságot árasztott minden egyes hallgató, hogy először a helyettesből, majd az igazgatóból is kitört a kacagás. Ez jópár percig folytatódott, egyértelműnek bizonyult az első előadás elmaradása. Egy kis idő múltán egyszerre zúdult ki a tömeg a befüvesített udvarra. Néhányan a reggelijüket készültek elfogyasztani, páran a büféből vásárolt kávéjukat szürcsölték, a többi ember pedig a kijelölt területre ment cigizni. Én azonban Ashley után kutakodtam, akit nem igazán szúrtam ki az eddigi óriási embertársulásban. Gondoltam, felhívom a mobilomon, úgyis mindig felveszi. Ez így is történt, két csörgés után már beszélhettem is vele.
- Csá! - szólt bele a kagylóba.
- Halika, merre csövelsz? - kérdeztem a szokásos "fiatalosbeszéd" hangnemben. Ez még semmi mások dumálásához képest.
- Most jöttem ki a büféből. Irtózatos sor áll, neked is akartam venni, de a mögöttem állók kiverték a kezemből a táskámat - felelt hosszadalmasan az egyszerű kérdésemre - Amúgy, jaja, látlak. Várj, odamegyek.
Ezután zsebre vágta a készüléket, anélkül, hogy a kis piros gombot megnyomta volna. Ezt abból gondoltam, hogy hallottam a lépteit, amíg én le nem raktam. Kisvártatva valóban ideért, és a bő százkilencven centijével jócskán fölém magasodott. Műpuszit adtunk egymás arcának két oldalára, majd elkezdtük kitárgyalni a reggelt.
- Amúgy, hallod, merre voltál? Az igasz egy csomót dumcsizott, amíg meg nem lestem, hogy beléptél - kérdezett úgyszint szlengesen, mint úgy általában a legtöbb korunkbeli. Természetesen ilyen csak a beszédnyelvben van, ciki lenne ha alapból mindenki így írna leveleket, könyveket, vagy elektronikuslapot.
- Ne is mondd, hosszú reggelem volt. A pasesz a kútból elhívott szombatra - dicsekedtem, és csak ekkor esett le, hogy semmiképpen nem mehetnék önkénteskedni. Nem mintha annyira terveztem volna, de azért így már egyértelművé vált számomra, hogy tutibiztos, hogy kihagyom a lehetőséget.
- Ú, akkor nem jössz a bigyuszkára? Erre az izére, tudod!
Mondanom sem kell, ez is elfogadott a mai egyetemisták és gimnazisták körében. Szörnyű, de mégis megértjük egymást az izézés alapján is. Félelmetes belegondolni, hogy régebben még nem is volt ilyen, most pedig már a bigyuszka szó is szerepel a szótárakban. Apropó, minek a szótár, amikor van rengeteg okoskütyünk? Ha le akarok valamit fordítani, vagy meg szeretném nézni egy szónak az eredetét, akkor hoppácska, a mobiltelót előkapom, és máris tudom. Persze minden háztartásban van egy-egy szótárgép, de könyörgöm, minek, ha minden készülékben megtalálható?
- Nem, minek? Biztos valami szarság, mint például múltkor az a szimulátortesztelés...
- Figyuzz, ez nekem azért komcsibbnak tűnik. Szupertitkos, és a NASA csinálja, nem az AVU, ami valljuk be, jóval izgibb lesz.
- Jó, jó. De nekem ott van... Hogy is hívják? Nem jut eszembe a neve! - Te jó ég, nem is tudom a nevét, és randizni megyek vele? Azért ez több, mint szemétség.
- Jujj, pedig emlékszem hogy mondtad. Na várjunk csak. Te tényleg nem tudod a nevét? - vette komolyabbra a szót az alapból bohém és virgonc barántőm. Lenézően nézett rám, amúgy ártatlan, szürkéskék szemeivel.
- Jesszus, ez igaz. De hogy mondjam el? Biztos tök hari lenne rám - bámultam rá kétségbeesett arccal. A fejem tetején álló szénakazal az égbe meredt idegességemben.
- Szerintem hagyd a fenébe, és keress új kútcsit.
Istenem, muszáj ez a rengeteg becézgetés? Ez idegesít a legjobban, amikor a legjobb barátnőm még a legkritikusabb pillanatban is képes kihozni a sodromból a kicsinyítőképzők felhalmozott használatával. Igaz, én sem vagyok ártatlan, előszeretettel használom a szlengeket jómagam is, azonban nem ilyen szituációkban. Ilyenkor maximum egy-kettő csúszik ki a számon, de tényleg nem több. Főleg, amikor a hátamon fut végig minden ideg, akár az elektromos vezetékekben. Szó nélkül otthagytam a barátnőmet a táskámmal együtt, és futottam az udvar másik végében lévő dohányzásra kijelölt területre. Még volt úgy húsz percem a következő előadásig, így bőven belefért egy cigi. Valamivel kezelnem kell a dühkitöréseimet, ha már nem vagyok hajlandó terapeutához járni. Ashley dühösen tette a csípőre a kezét, és idegesen indult felém. A cuccaimat persze otthagyta, ügyet sem vetve a benne lévő értékeimbe. Haragosan fújtam a füstöt, majd inkább elfordultam, hogy ne lássam a barátnőmet. Végre igazán szükségem volt egy kis nyugalomra, egy magányra, de ez a lány akkor is ott csüngött a vállamon. Valóban nem lenne illendő elmennem a fiúval, akinek komolyan nem tudom a nevét sem. Viszont egy kicsit, de tényleg csakis egy icipicit vonzott is ez a projekt. Azonban így már semmi kedvem sem volt elmenni. Amikor már vészesen közeledett felém Ash, én gyorsan leültem egy padra, ahol egy szerelmespár falta egymást. Igen, az egyetemen, az elmaradt előadás hátralévő negyedórájában. Nem is értettem, mit keresnek ott, amikor ez a dohányzásra kijelölt terület, ám nekik ez akkor esett le, amikor a dühös arcommal odaültem. A barátnőm gyorsabbra vetette a tempót, közben az órámra pillantottam. Hamarosan kezdetét veszi a második előadás. Űrkutatási történelem, nagyszerű.
- Lucy, ezt mégis mire véljem? -kérdezte fennhangon.
- Elegem van mindenből! Elegem van belőled, a benzinkutas srácból, az egyetemből, az önkéntes munkából, a négyéves miniribancokból az utcán, meg úgy az egész életből! - ordítottam, talán a kelleténél hangosabban. Valóban hajlamos vagyok az aggresszióra, viszont ezt már megszokták a haverjaim. Néhanapján annyi minden felhalmozódik bennem, hogy ki kell öntenem magamból, és ilyenkor csak egy kis magányra vágyok.
- Nyugi, drágám. Minden oksi lesz, jó?
- Hagyjál már a dumáiddal és a szlengeskedéseddel! - feleltem durvábban, mint terveztem.
- Jól van, nyugi már! Bocsi, reflex. Inkább menjünk az előadásra, mielőtt lecsesznek minket. Te mire is mész?
- Űrtöri, te? - vettem lazábbra a hangsúlyt, de még mindig frusztrált voltam.
- Nyehh. Csillagászati előadásra.
Hihetetlen, hogy mennyire nem haragtartó barátnőt fogtam ki. Megszokta már az agresszívabb pillanataimat, ilyenkor mindig odajött mellém és támogatott. Én persze bunkó vagyok, és csak a saját érdekeimet védem, viszont ezzel tökéletesen tisztában is vagyok. Képes vagyok haragudni valakire, akivel már gimnázium eleje óta jóban vagyok. Nem vagyok egy tökéletes, sem egy szerethető ember. A társaságokat is kerülni szoktam, és inkább fiúkkal barátkozom. Azonban az egyetem nem feltétlenül a barátkozásra való hely, így már csak Ash maradt nekem. Sebaj, rosszban azért senkivel sem vagyok, és így szabadidőm is marad bőven.
A hosszadalmas előadások után hazamentem, betettem az elektromos melegítőgépbe egy gyorsfagyasztott vacsorát, majd elfogyasztottam. Bekapcsoltam a tabletopomat és megnéztem a közösségi oldalon kapott üzeneteimet. Sosem értettem, hogy miért lóg valaki egész álló nap a kütyüjein, amikor én simán kibírom, hogy naponta háromszor lecsekkolom. Ilyen ez a huszonkettedik századi fiatalság, amiből én jócskán kilógok. Inkább úgy döntöttem, hogy megnézek valami könnyed filmet. Sikerült éppen kifognom a háromdimenziós tévémből egy idétlen sorozatot, de tökéletesen lekötött, szóval mindegy. Felhívtam anyámat, mondtam neki, hogy jól vagyok, meg minden hülyeséget elmondtam neki. A telefonomban ott virított a dátum a naptárban, amelyet az igazgató írt bele. 2124. január 17.
szombat, reggel kilenc óra. Rákerestem közben arra a technikai kiállításra, ami pechemre tíkor kezdődik. Nagyszerű, akkor választhatok. Tényleg olyan fontos lenne egy olyan fiúval találkoznom, akinek még a nevét sem tudom? Nem lenne szemétség tőle, hogy cserbenhagyom?
Ezen filóztam este, az ágyamban forgolódva. Teljesen kétségbe voltam esve, komolyan semmi fogalmam nem volt, hogy mit válasszak. Szuperpuha bélése nem igazán segített az elalvásban, így egyre csak a dilemmámon gondolkoztam. Lehet, hogy ez a NASA-s program egy életreszóló dolog, ám valószínűleg időpocsékolás. A kíváncsiság viszont ölni képes, így muszáj elmennem. Hihetetlen, hogy huszonkét éves fejjel egy ilyen döntést képtelen vagyok meghozni. Akkor, abban a pillanatban végre eldöntöttem, hogy hova megyek. Boldogan aludtam el a puhahabos párnámon, és úgy éreztem, minden rendben lesz.
